Megállok a megyeház sarkánál. Lelki szemeim ismét látják a tiszteletreméltó aggot, Tivai Nagy Imrét a kaszinóból hazafelé ballagni Szántó Albert megyei főmérnök és dr. Nagy Béni városi tiszti ügyész társaságában. Látom Mikó Bálint volt főispánt kis kecskeszakállával és előkelően kopottas öltözékében a megyeházából kifordulni, Fejér Sándor alispán tekintélyes alakját, kampós botjával a karján és dinnyekalapjával, mint utolsó képviselőjét a végóráit élő tekintetes vármegyének. Ha a Sarok táján nézek körül, Pototzky Pált látom divatüzlete ajtajában és Cseh Istvánt és Orbán Jánost, amint éppen megbélyegzik a 67-es kormány hazaáruló politikáját; Szabó Lajos polgármester hunyorgat a délelőtti napfényben, várva megszokott vendégeit, Bíró József felleghajtó köpönyege lobog a városháza felé, legidősebb Gál József jön pátriárkához illő, lassú és komoly lépéseivel. A gimnázium körül Keresztes Antal állatorvos gömbölyded alakját köszöntöm, arrébb Kassai Lajos gimnáziumi igazgató mélázik klasszikus himnuszainak valamelyikén. A Kossuth utcában Dávid Péter, a tréfamester csizmadia figyeli a város nevetésre érdemes dolgait. Dr. Szekeres József plébános köszönti elegáns és széles kalaplengetéssel a templomba igyekvő asszonyságokat, a „vén kapitányné” zsalugátere rezzen meg, elárulva, hogy mögötte valaki „kiértékeli” a jövő-menők viselt dolgait. Márton Ignác, botját térde közé fogva ül a háza előtti kispadon keresve a levegőt, melyet olyan szűkösen adagol számára megtágult öreg tüdője, Kovács Zsiga bátyánk prófétai szakálla lengedez... eltűnt emberekre emlékszem immár nem létező környezetben, emberekre és helyekre, melyek az én életemnek is egy-egy darabját jelentik. Rég elmúlt események emléke népesíti be a város térségeit. Itt királyt fogadtak, ott a kirakó vásárt tartották, szokás szerint, ezen a részen egyetlen házat sem hagyott meg a háború 1916 őszén. Érdekli mindez a mai kor gyermekét? Érdekli – nem érdekli. Én azért leírom, amire emlékezem, még ha nem is olvassa el senki. Mert nem az a fontos, hogy olvassák, amit írunk, hanem, hogy ami volt, valahol le legyen írva. Ahogyan még a temető sírkövei is többet őriznek meg az egykori emberből, mint a mindent egyenlőre senyvesztő hallgatás.”

[Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik]