Sarkadi Elek

Aki kikeresztelkedett akkor, mikor annak semmi politikai jelentősége nem volt, lévén a felesége őskeresztény. Érdemeire és tevékenységére való hivatkozással egészen 1944-ig sikerült mentességet biztosítani, de végül is elragadta őt az esztelen és könyörtelen gépezet, hogy valahol Ukrajnában pusztuljon el kiütéses tífuszban mint munkaszolgálatos, ha már elkerülte a gázkamrákat és megúszta az aknamezőket. 

Csíkszeredai tevékenysége körülbelül 15 évet ölelt fel, elég időt az alaprakásra és ahhoz is eleget, hogy feltehessük magunknak a kérdést, támad-e valamikor méltó utódja, ki tovább folytassa, amit ő megkezdett. 

A zenében való teljes elmerülés olimpuszi adománya mellett jó kedély, humor, fáradhatatlanság jellemezte. Rokonszenves egyéniség volt, akinek szavára megmozdultak öregek és fiatalok, tanult és tanulatlan zenekedvelők egyaránt. Orpheus lantja a köveket mozgatta és az állatokat maga után vonzotta – csak ilyen adottságok mellett lehet megmagyarázni, hogy az énekkarban hatvan-nyolcvan, sőt egy időben százötven személyt tudott hónapokon át télen-nyáron foglalkoztatni, a távol eső gimnázium épületében késő esti órákban próbákra járatni (a basszus szólamot jó ideig én korrepetáltam) hogy végül is a Mátrai képek, Székely keserves, Jézus és a kufárok és hasonló nagy művekkel országos versenyeken első heIyezést hozzon e kisvárosba haza. Aki próbálta, tudja, mit jelent ez. 

Csak ez magyarázza meg a csodát is, hogy az addig 8-10 főből álló, alkalmilag összetrombitált, kisigényű vonószenekar pár év alatt negyven tagú szimfonikus együttessé nőtte ki magát, majdnem teljes hangszereléssel (a hiányzó, ritkább hangszereket, illetve kezelőiket viszontszolgáltatásos alapon „kölcsönkértük” a testvérvárosokból egy-egy alkalomra). 

Ki hallotta eddig, hogy Csíkszeredában a Beethoven Il-ja, Schubert befejezetlenje, Bach É-dúr hegedűversenye (a szólót Nagy István, Csíkszereda szülöttje játszotta) vagy Mozart D-moll zongoraversenye kerüljön bemutatásra, ahol a szólót Portik Teréz tanítónő, még csak nem is szakmabeli, játszotta, éspedig igen jól, vagy a Hunyadi László nyitány? Ki vezényelt addig templomi hangversenyt a somlyói új orgonánál? E tekintetben csak Domokos Pál Péter előzte meg, kinek vezénylése alatt 1928-ban (?) Szent Cecília ünnepén az új orgonát Griessbacher: „Missa in honorem Sanctae Ceciliae” miséjével avattuk fel. (...) Bizony, a kedélyes „jó pofa” Elek érdeme volt ez, aki nem vetette meg a fehér asztal örömeit sem, akire ha néha megharagudtunk is szeszélyeskedése miatt, megbékültünk és játszottunk tovább. (Így pl. mikor a ll. szimfónia Adagio-ja közben elfelejtett vezényelni, könnyek jöttek a szemébe – mert hát hogy lehet valami ilyen szép, és milyen szépen játszik a zenekar!) Vagy együtt táncolt a karmesteri emelvényén a Mágnás Miska pattogó ütemeivel, és minden alkalommal végignevette Helwig Vili mókázását a francia király jelmezében... Zenész volt tetőtől talpig. Fajtájának sok évezredes érzékenységét és fogékonyságát hordozta idegeiben – ezért kellett nyomorultul megbűnhődnie? Elfogult volnék vele szemben? Vajon mindenki az volt, aki ugyanezeket mondta? Hűséges „vazallusa” voltam mindvégig, pedig akkor már túl voltam az indokolatlan lelkesedés korán, gondokkal és felelősséggel élő ember, mégis ha másként nem lehetett, sídeszkán is mentem a gimnáziumba az esti próbákra.

 [Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik – Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1995]

El is követett Ön mindent, hogy megszerettesse velünk a muzsikát. Elkeseredetten szitkozódott, amikor a „Mátrai Képek” vagy a „Lengyel László” meghallgatására alig sikerült félig megtölteni a Vigadó termét. De nem adta fel a harcot, újra meg újra kezdte, az volt minden vágya és álma, hogy majd egyszer a dalárda előadásaira is úgy tolongjon a csíkszeredai közönség, mint a jégkorongmérkőzésekre.

Nem értettük meg akkor Önt, Tanár Úr. S egy májusi napon tétlenül néztük a csíkszeredai felnőttekkel együtt, amint Önt seregnyi ártatlan emberrel, sárga csillagot viselő asszonnyal, gyermekkel együtt halálba kísérik.

Többé senki sem találkozott Önnel. Hosszú évekig kutattuk pedig a nyomát néhányan a tanítványai közül, akik számára mégis jelentettek valamit az Ön énekkari próbái, szavai, amelyeket az emberségről és a muzsikáról, az emberi kultúráról mondott. Kutatták a hozzátartozói is, amíg meg nem tudták, hogy Ön is arra a sorsra jutott, amire az elhurcoltak nagy része. Meggyilkolták.

Az embert azonban nem lehet egészen elpusztítani. A gyermekek szemében ott csillog egy fénysugár az apa vagy az anya tekintetéből, a házban ott marad egy faragáson, egy levélben, vagy az udvaron egy beoltott gyümölcsfán a keze nyoma.

Valahányszor hazamentem, Csíkszeredába, mindig kerestem Önt, az Ön keze nyomát, Tanár Úr ... Úgy látszott, hogy éppen az a kórus-mozgalom, amit Ön megpróbált indítani, szembeszegülve a rosszindulatú vagy közönyös hatóságokkal, a kisváros ostoba nyárspolgárságával, nehezen akad új gazdára. Pedig de megváltoztak a viszonyok, Tanár Úr ... A kommunisták, akikről Ön valószínűleg igen keveset tudott, de akiknek mégis harcostársa volt, mert Ön is az emberi lélek szebbé, jobbá nevelésén fáradozott, tág lehetőséget nyitottak éppen annak a kultúrának a propagálása, terjesztése számára, amelyért Ön is küzdött. Hányszor emlegettük el: ha most Sarkadi itt lenne ... olyan kórus-élet lenne Szeredában, hogy csodájára járnának ...

Aztán ... fiatal zenetanár került Csíkszeredába. A népi demokrácia neveltje, a mi főiskolánkon végzett: Nagy Gézának hívják. Önt kerestem benne, Tanár Úr. Kórust alakított, betanította a „Mátrai Képek”-et is, sok szép román és magyar népdalfeldolgozás, tömegdal mellett ...

Évek múltak el azóta.

Ezen a nyáron ismét otthon töltöttem a szabadságomat.

Augusztus 23-án délután hatalmas tömeget pillantottam meg a kultúrotthon előtt. Mondják, hogy az otthon együttesének a műsorát akarják megnézni.

Nagyon nehezen jutottam be, néhány leszakadt gomb árán, de még így is szükség volt néhány ismerősöm segítségére, akik „eresszék be az elvtársat”-tal valahogy begyömöszöltek a zsúfolásig megtelt terembe.

Tanár Úr! A két órás műsoron végig együtt voltam Önnel! Az Ön lelkesedése égett a fiatal táncosok, dalárdisták szemében, az Ön mozdulataira emlékeztetett Nagy Géza minden mozdulata. Tudom, Tanár Úr, nem veszi rossz néven, ha kimondom, hogy ezt a műsort talán Ön se vezényelte volna különbül. Igaz, olyan munkatársai sem voltak soha, mint a tánccsoport fiatal vezetője, Kosz Szilveszter, a kultúrotthon egyik legkiválóbb, legszorgalmasabb aktivistája, vagy Gál Árpád, a tánc-szvit autodidakta összeállítója és mint Mici Miska bácsi, a zenekar vezetője. Az énekkar törzsgárdájában pedig az Ön immár deresedő hajú, egykori dalárdistáira, hajdani tanítványaira ismertem.

És a közönség! Higgye el, Tanár Úr, nem szeretem a tolongást, de nem bántam volna, ha minden gombom leszaggatják. Egymás után újrázták meg a népi táncokat, román és magyar népdalokat, amelyeket az ország nagy része immár televízión is láthatott. Csíkszereda már nem csupán a jégkorongról híres, Tanár Úr, hanem arról is, amiért Ön annyit dolgozott, harcolt: kultúrcsoportjáról, kultúrszomjáról, kultúréletéről is!

Nemsokára „házszentelő” lesz Csíkszeredában.

Új művelődési otthont, frissen épült kultúrpalotát avatnak, mert a közönség nem fér be a régibe, mert az egyre bővülő csíkszeredai színjátszócsoport, 120 tagú népi együttes jóformán el se fér a régi színpadon ...

Az Ön régi álma is valóra vált Csíkszeredán, Tanár Úr. Most tudná Ön igazán kibontakoztatni tehetségét, hatalmas kórust, hangversenyeket vezényelhetne zsúfolt ház előtt abban a városban, amelyet annak idején alig érdekelt egyéb, mint a „hoki” ... A kultúrház építői azonban nem felejtették el az Ön nevét, hiszen Önnek is része van Csíkszereda mai kultúréletében, s ha téglát nem is segíthetett hordani az építőknek – az alapok lerakásához becsülettel, művész emberhez méltón járult hozzá.

[Utunk, XVI. évfolyam, 36. (671.) szám, Kolozsvár, 1961. szeptember 8.]

Sarkadi Elek ksz.1902-1945 Hidegség (Mo). Ez a felirat áll az oszlopon. A Hargita Megyei Könyvtár a néhány évvel ezelőtt a neves csíkiakról készített egy olyan összeállítást, amelyet más formátumban könyvjelzőként is lehet használni és többek között ez áll rajta: Sarkadi Elek (1902? – 1944?) Zenetanár, karmester. A iaşi-i George Enescu Zeneakadémián végzett. 1931-1943 között a csíkszeredai Római Katolikus Gimnázium tanára volt. A Csíkszeredai Dal és Zeneegylet karmestere. Csíkszeredában ő honosította meg Bartók és Kodály zenevilágát. 1943-ban a fasizmus áldozataként Nagybányára hurcolták.

Domokos Pál Péter kötetben olvasom. „1938. május 26-án a Miercurea-Ciuc-i róm. kat. gimnázium fiú-vegyeskara önálló hangversenyt adott, amelynek minden számát az új magyar zene szolgáltatta. Jelentősebb számai: Kodály: Székely keserves, Ave Maria és Jézus és a kufárok. A Jézus és a kufárok nehéz feladatait a falusi gyermekek minden nehézség nélkül énekelték; Sarkadi Elek zenetanár nagyszerű eredménnyel végzi munkáját."

Gergely András, a csíkszeredai kórus történetét feldolgozó művelődési szakember a következőket írja: „Ezt az időszakot egy igen jelentős személyiség, Sarkadi Elek karnagy, gimnáziumi tanár munkája fémjelzi, egészen elhurcoltatásáig. Gimnáziumi tanárként felvállalja a város életében oly jelentős szerepet betöltő kórus és zenekar vezetését. Pálcája alatt számos siker születik, az együttes létszáma, a zenekar felkészültsége bővül. 1940. december elején hálaadó hangversenyt adnak Csíkszeredában, és 8-9-én a Budapesti Zenei Akadémián a kórus – Erdély négy legjobb dalárdájával együtt – Kodály Zoltán előtt tiszteleg a magyar dalnak. Felemelő pillanat, amikor Sarkadi Elek átveszi Kodály Zoltán kezéből az ezüst karmesteri pálcát a kórusmozgalom, a művelt zene szolgálatáért. Jelentős a közművelődési tevékenysége, de még fontosabb az oktatásban kifejtett munkája. Még élnek és emlékeznek volt tanítványai, akik közül sokan vállalták a művelődési élet kihívásait."

Egyik csíkszeredai tanítványa a 2013 májusában Kolozsváron elhunyt Guttman Mihály karnagy, tanár, zenei oktató, haláláig az erdélyi Magyar Dalos Szövetség vezetője. Másik csíkszeredai tanítványa az idén kilencvenegy esztendős Sárosi Bálint, Prima primissima és sok más díjas népzenekutató, zenetudós, aki egyik interjújában ezt mondta: „Volt az iskolának egy kitűnő zenetanára, Sarkadi Elek, aki Temesvárról származott hozzánk.Ő már akkor Bartók és Kodály szellemében tanított bennünket. Sziszifuszi erőfeszítéssel olyan vegyeskart szervezett minimális zenei ismeretekkel rendelkező, kottát nem olvasó diákokból, hogy Kodály Székely keservesét és Jézus és a kufárok című zeneművét is elénekeltük.(…) Harmadikos lehettem, amikor az iskola valamilyen nem várt pénzhez jutott és ezen néhány hegedűt vettek. Sarkadi tanár úr kitűnően hegedült, emellett jól csellózott, továbbá zongorázott is, így azután vasárnaponként ő játszott a harmóniumon a gimnáziumi misén. Az új hegedűkből én is kaptam egyet, és Sarkadi úgy egy éven át ingyen tanított bennünket. 1944 március 15-ra Sarkaditól nehéz, de megtisztelő feladatot kaptam. A nemzeti ünnepen egy helyi erőkből verbuvált amatőr zenekarral Erkel Hunyadi László nyitányát akarta előadatni. Február elején azonban az együttes egyetlen bőgőse, egy orvos megbetegedett. Sarkadi behívott a zeneterembe: Bálint, megmutatom neked a bőgőt. A hátralevő időben megtanultam a nyitány bőgőszólamát, így sikerrel szerepeltünk."

Mindez nem mentette meg a zsidó Sarkadi Eleket a munkaszolgálattól. Mint ahogyan néhány csíkszeredai személyiség és Márton Áron püspök közbenjárása sem. A korabeli magyar hatalom kisegítő munkaszolgálatra küldte, valószínű ennek a nyoma az emlékművön feltüntetett ksz. A munkaszolgálatos századokat a németekkel megegyezve nagy számban gyalogoltatták Magyarország nyugati határára, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok előtt valamiféle nyugati védelmi rendszert alakítsanak ki.

Hidegség Soprontól tizennégy kilométerre fekvő falu. A háború után ennek egyik részén, az Ilonamajorban levő tömegsírból közel ezer áldozatot hantoltak ki. A magyarországi hadisír-nyilvántartó „vesebajt" ír a halál okának. Történész források szerint Sopron környékén a legyengült munkaszolgálatosokat lelőtték vagy tovább szállították a koncentrációs táborokba. Nem a szovjetek…

Csíkszeredában ma utca viseli a Sarkadi Elek nevét. De ez kevés. Élete, munkássága még feltárásra szorul. Az emlékmű avató ünnepségen többen hősökről beszéltek. Zákonyi Botondnak, Magyarország bukaresti nagykövetének volt egy mondata: „Csak annak a nemzetnek van jövője, amely felismeri és méltó módon megbecsüli a feláldozott élet értékét." Sarkadi Elek maga volt a feláldozott élet. 

[Maszol, 2016. november 15. 

https://maszol.ro/velemeny/72574-szekedi-ferenc-ez-a-hidegseg-nem-az-a-hidegseg]