Csíkvármegye közkórháza
Az első csíki kórház
Csíkszeredában már az 1830-as években felmerült egy kórház alapításának a szükségessége. Az ötlet az akkori székely határőrezred tisztikarától eredt, amelynek törzskara a városban székelt. Az 1840-es években több tanácskozást is tartottak ebben az ügyben, azonban pénzhiány miatt konkrét lépésekre nem kerülhetett sor. Később aztán közbejöttek az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc eseményei, és így a kórházépítés ügye elhalasztódott szerencsésebb jövőbeli időpontra.
A forradalom és szabadságharc leverése után a város és környéke az itt állomásozó orosz katonaság ellátásáról kellett gondoskodjon. A környékről élelmiszert rekviráltak – nem csak az orosz katonák, hanem a székely határőrség számára is. A begyűjtött élelmiszert a Mikó-várban helyezték el. Az orosz katonaság távozása után az osztrák seregeknek is szükségük volt élelmiszerrel való ellátásra. Egy brassói kereskedőt bíztak meg az osztrákok élelmezésével, aki 1333 váltó forintért megvásárolta az összes élelmiszert és egyéb ellátmányt a Mikó-vár raktárából. Ez a pénz tette ki egy részét a később létrehozott kórházalapnak.
1850 elején Schwarzenberg Károly herceg, császári és királyi altábornagy neve alatt jött egy rendelet Nagyszebenből, ami azt az utasítást tartalmazta, hogy Erdély-szerte szükségkórházakat (notspital) kell létrehozni a bujakór terjedésének megakadályozása érdekében.
Ez a rendelet hívta újra életre a kórház építésének eszméjét. Herites kapitány, mint Csík, Gyergyó és Kászon kerületi biztosa javasolta a magasabb hatóságoknak, hogy a „muszka pénzalapot” vagyis a fentebb említett 1333 váltó forintot kórház építésére fordítsák. Ez a pénz természetesen nem lett volna elég kórházépítésre, így a községeket is utasították, hogy járuljanak hozzá természetben és emberi erő biztosításával az intézmény felállításához. Érdemes itt megjegyezni, hogy a fakórházat többezer csíki ember konkrét és hatékony segítségével építették fel, akik igavonó állataikkal és ökörfogatokkal, ezermesterként, ácsként, kőművesként minden munkát elvégeztek.
Ennek a kórháznak az építése 1851 tavaszán kezdődött el, és ugyanazon év november elsején már ünnepélyes felszentelése és megnyitása is megtörtént. A kórházalaphoz minden adózó polgár hozzájárult: minden adóforint után 6 váltó krajcárt fizettek be. A kórház Herites Ferdinand (Nándor) császári és királyi kapitány, kerületi biztos irányítása alatt épült ki. „A kórház első igazgatója volt csik-szentimrei Ilyés Ignácz honvéd-százados egész 1869. márczius 1-ig. Utána gy.-szárhegyi Szabó Antal honvéd-huszár-hadnagy egész 1870. márczius 1-ig mint felügyelő, 1870. után egész 1899. augusztus 21-én bekövetkezett haláláig, mint igazgató vezette a régi és később újra épitett uj kórháznak ügyeit. Kórházi főorvos volt kezdettől fogva Molnár József, ki egyúttal Csikmegye főorvosa is volt 1898. aug. 1-ig, mikor megérdemlett nyugalomba vonult.” (Vitos 2003: 498) A kórházat 1899-ben lebontották és eladták.
[Dr. Bachner István – Balog László – Málnási Levente (2008): Fejezetek a csíki egészségügy történetéből]
„A korház épitése 1851. év tavaszán kezdetét vette és 1851. november 1-re ugy elkészült, hogy az ünnepélyes felszentelés és megnyitás november 1-én megtörtént. A csíkszeredai plébános Sebestyén Gábor, a forradalom után mint politikai fogoly elzárva lévén, a felszentelési és megnyitási ünnepélyt a templomban szentmisével és egy rövid beszéddel, ft. Varga Kelemen csik-somlyói Szent-Ferenczrendü szerzetes, mint szeredai plébános helyettes végezte, Csik-, Gyergyó-, és Kászon székek összes községeinek és a csíkszeredai városi tanács teljes képviselete mellett. (...) A korház Herites Nándor cs. kir. kapitány, kerületi biztos főnöksége alatt épült, a ki egész lélekkel és ügyekezettel buzgólkodott a korház létrehozásán.”
[Vitos Mózes (1894): Csíkmegyei füzetek]
Hosszas tárgyalások után a katonai kincstár a Mikó-vártól északra, mintegy 60-70 méternyire fekvő területéből adott telket az építéshez (a mai kórházépület mögött).
[Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története]
A betegápoló személyzet a kórház indulásakor egy férfiból és két nőből állt.
1873-as adatok szerint ez a kórház 45 beteg számára volt berendezve.
[Mihály Zita: A volt megyei kórház - Csíkszeredai Panoráma, III. évfolyam, 3. szám, 2003. március]
dr. Molnár József, a kórház első orvosa
(1820, Szaniszló, Szatmár megye, más források szerint Bihar megye - 1902. szeptember 4., Csíkszereda)
Röviden Molnár doktornak mondta mindenki. Negyven évnél tovább szolgálta a vármegyét mint vármegyei főorvos. Ezen elfoglaltság mellett a vármegyei közéletnek jelentős tényező embere is volt.
Ő volt a minden rendű és rangú hivatalos és társadalmi gyűlések és ülések legpontosabb jelenlévője. Ő volt, aki minden megbízatást elvállalt, ami a közügyet érdekelte. Ő volt, aki a megbízatásban pedáns pontossággal eljárt s mint egy szigorú végrehajtó, semmi megalkuvást nem ismert. Pontos óra szerint kelt-feküdt, evett, olvasott, látogatta betegeit.
Mint vármegyei főorvos került Szeredába egész fiatalon, az ötvenes években. Szép családot alapított feleségével, Kállay Lottival s puritán természete mellett egy kis faházikót is szerzett. Öregségére több évtizedes szolgálata után 600 forint nyugdíjából szerényen éldegélt.
Hosszú főorvosi pályája alatt mindig egyhangúlag választották főorvosnak. A hetvenes években történt egyik választáson azonban ellenfele akadt s nagy intrikákkal kibuktatták állásából, melybe rövid idő múlva ismét újraválasztották. Azon idő alatt is, míg nem volt főorvos, a kórházi orvos teendőit ő látta el, mert azt senki sem tudta elvitatni tőle, hogy a csíkszeredai közkórházat ő alapította – semmiből. A betegápolási díjakból éveken át megspórolt krajcárokból gyűjtötte meg azt az összeget, melyből a kórház épült.
Azelőtt hosszú időn át a mai kórháztelken, a patak partján állott rozzant faépületet engedték át neki kórház céljaira, mely hajdan a várkaszárnya melléképülete volt. Ott kezdte és alapította a kórházat, melynek kapuját minden reggel 7 órakor pontosan átlépte s azonkívül a szükséghez képest mindannyiszor naponta, ahányszor betegei állapota azt megkívánta. Mire új és modern épületet emeltek a kórház céljaira, akkor már fia, dr. Molnár Károly lett a kórházi főorvos, de azért a már öreg doktor éppoly pontosan bejárt a kórházba, mint azelőtt.
Mint vármegyei főorvos, úttörő a vármegyei közegészségügyi vezetés élén, mint gyakorló orvos sokszor évekig egy-két kirurgus alorvossal majdnem egyedül látta el a város és a vidék egészségügyét, sőt ő vezette az állatorvosi ügyeket is, néha-néha egy-egy vármegyei kursmidt segítségével. Később, mikor már szakértő állatorvosok kezdtek működni, a saját bivalával esett egy kázus, melyhez elhivatta az állatorvost, kivel hosszas szakvitát folytatva, az állatorvos véleménye lett döntő, ki a bival lebunkózását javasolta. Éjjel lévén, a lebunkózást reggelre halasztották, de a véletlen úgy akarta, hogy reggelre a bivaly megborjazott. Ezt soha sem felejtette el, valamint azt sem, hogy valahányszor az állatorvos nevét előtte valaki felemlítette, mindig utána mondta gyorsan, hogy: szamár!
Pedáns pontossággal készítette a közegészségügyi statisztikát a dullói jelentésekből. Mindig jóízűen nevetett, mikor egy ilyen jelentést szóról-szóra idézett társaságának. A jelentés így szólott: Az idő kellemeztetése mellékli az emberi természet megnyilaszatását, ami magyarra fordítva azt tette, hogy: Tavasz beálltával eljött az idő a himlőoltások megkezdésére.
A kényeskedő betegek panaszát nem nagyon honorálta s azokat egy-két rövid szóval fizette ki vagy házi orvosságot ajánlott nekik. Egyszer valaki azt panaszolta, hogy: Doktor úr, mikor nyelek, a torkom fáj. Mire ő röviden azt felelte, hogy: Hát ne nyeljen.
A szülészet terén messze terjedő hírneve lévén, gyakran kellett megjárnia a vármegye községeit Kászontól Békásig a felek által előállított kimondhatatlan fuvarokon. Később ezen úgy segített, hogy az utat saját ekhós szekerén tette meg, de azt soha külön fel nem számította. Általában az orvosi honoráriumok dolgában oly patriarchálisan járt el, hogy statisztikai kimutatás szerint neki csak minden harmincadik paciens fizetett – ha akart.
A vármegyeházán hivatalos helyiséggel sem bírván, kórházi inspekciók után délelőttönként pontosan megjelent az alispáni hivatalban, hol átvette az aktákat s még azon nap feldolgozta otthon a kerek asztal mellett, hogy másnap pontosan visszavihesse. Írásait szép kerek betűkkel és lúdtollal írta. Soha meg nem lehetett nyerni az acéltoll használatának. Mikor már a falusi iskolákban is kivétel nélkül acéltollal írtak a nebulók, az öreg akkor is maga faragta a lúdtollat, melyet jó ismerősei szállítottak, vagy a házi seprűtollúból rekvirált.
Magyarságán semmi idő és rendszerváltozás ki nem fogott. Az ötvenes évek abszolutizmusa alatt együtt búsult a vármegye legelőbbkelőivel, a hatvanas években úgy felöltötte a magyar ruhát, hogy azt 82 éves kori haláláig le sem vetette. Még a borvizes bort sem itta meg – pedig szerette –, ha valaki előbb bort töltött a poharába s azután töltötte rá a vizet, mert azt tartotta, hogy mindig »alul német«.
A nagyváradi Millerek iparos családjából származott, hol bátyja róm. kat. kántor volt. Egy ideig ő is Millernek hívta magát, de az alkotmányos idő beálltával azonnal megmagyarosította nevét. A Bamberg grófi családdal valami összeköttetése lévén, e reláción Lajos fia, kinek arisztokratikus hajlamai voltak, egy ízben faggatózni kezdett az ősök iránt s azt kérdezte apjától, hogy mi volt az ő apja? Az öregúr elmosolyodott, feltolta okulárját, kárörvendően nézett Lajosra s röviden azt felelte, hogy: Hát becsületes csizmadia. Lajos, természetesen soha többet nem kutatta a Bamberg rokonságot.
A közügyek, társadalmi mozgalmak iránt való kiváló érdeklődésének igazolására elég példának felhoznom, hogy hosszú ideig a Műkedvelő Társulat elnöke volt s amellett felemlíthetem azt is, hogy a Magyar tudósok és természetvizsgálók egyik nyári nagygyűlésére a hatvanas években ekhós kocsijával Szeredából Nagyváradra utazott. Szereda város számadásait mindig ő vizsgálta felül, mert a számadástételkor kiküldött bizottságnak mindig ő volt az elnöke. A pénzt a városház asztalára mindig le kellett számlálni, mert azt sem tartotta elfogadhatónak, hogy a pénzt a bizottság számba vette.
Érintkezéseiben magába zárt, szűkszavú ember lévén, évtizedeken át emlegették ismerősei azt a komisszióját, mikor Römer alorvossal Gyergyószentmiklósra utaztak. Mikor Szeredában Römer felült a szánra, megjegyezte, hogy kutya hideg van, doktor úr! Mikor Gyergyószentmiklóson leszálltak a szánról, akkor válaszolta Molnár doktor, hogy: igaza van, kollega úr! Tehát csak 52 kilométer utat tettek meg ilyen szapora beszélgetés közben.
[Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról – Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996]
Az Ő nevéhez fűződik a következő mondás is: »Ha a télen át bírni akarsz az asszonyokkal, küldd el őket legalább tízszer a nyáron a szeredai borvízbe feredni.«”
[Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik – Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995]
A második kórház létrehozása
Az 1870-es években Székelyföldön összesen négy kórház működött: egy Sepsiszentgyörgyön, egy Csíkszeredában, egy Székelyudvarhelyen és egy Marosvásárhelyen. 107.500 lélekre jutott egy kórház. Nagy szükség volt a létező kórházak bővítésére vagy újabb kórházak építésére.
A csíkszeredai közkórházban kezdetben ingyenes volt a kezelés, 1855-től kezdődően azonban a betegeknek ápolási díjat kellett fizetniük. A jómódú betegek 1 korona 40 fillért fizettek az ápolásért. A bujakórosok kezelését a kincstár és az illetékes település fizette. (Zólyomi 1970, Vitos 2003: 497) Ezekből a díjakból gyűlt össze az új kórház építéséhez szükséges tetemes pénzösszeg egy része.
1888-ban kezdték meg az új kórház építését. Az épületet Száva Lukács csíkszeredai építész [1836-1917] tervezte és építette fel.
[Dr. Bachner István – Balog László – Málnási Levente (2008): Fejezetek a csíki egészségügy történetéből]
A csíkmegyei közkórház új épülete
Egészen csendben, minden hivatalos ceremonia nélkül lett a mult hó elején [1890 októbere - szerk. megjegyz.] megyénk uj kórháza rendeltetésének átadva, mintegy természetes következményeként annak a zajtalan, de annál áldásosabb működésének, melyet ez intézet népünk szegényebb sorsu részénél, a humanismus szempontjából is hosszu évtizedek óta kifejt. S a kik tudják, hogy magának a kórháznak kellett krajczárról-krajczárra összekuporgatni a majdnem 40 ezer forintra rugó épitési költségeknek úgyszólván egész részét, azok most, hogy az uj épületet külső csinosságával s a hygienia minden követelményeink megfelelő belső berendezésével felépülve látják, mindenesetre egyetértenek velünk, midőn első sorban is a kórház dolgait intéző férfiaknak mondunk érte köszönetet.
Az egyemeletes épület, mely negyven ágyra van berendezve, földszinten a férfiak, az emeleten pedig a nők számára s a mely a város legszebb pontján, a délnyugati résznek az egész várost uraló emelkedett helyén egyedül, szabadon áll, – ugy a talajviszonyokat, mint a levegő tisztaságát illetőleg a lehető legegészségesebb fekvéssel bir, – s fekvésének ez előnyét csak emeli aztán az a szép kilátás, mely az épületből minden irányban a néző előtt feltárul. Homlokzata keletre néz. Közepén van a főbejárat, mely a földszint tágas előcsarnokába vezet. Ide nyilik az igazgatósági iroda, a felügyelő lakása és a férfiak fürdőszobája.
Az előcsarnokból üveges ajtókkal elzárt, füthető folyósók nyulnak jobbra és balra, melyekből a betegségek nemei szerint elkülönített kórszobákba juthatni. – A jobbra nyuló folyósó végén van a souterain lejárata, hol az élelmező lakása, a mosó és főző konyha, valamint a pincehelyiségek vaunak elhelyezve.
Az emeleten szintén egy világos, nagy előcsarnok van. Ebbe nyilnak az orvos lakásának, a műtőszobának s a női fürdőszobának ajtai. Itt is, mint a földszinten zárt és fűthető folyósók vezetnek a kórszobákhoz, melyeknek száma összesen 11, közöttük 3 olyan, mely csak 1-1 ágyra van berendezve, magános betegek számára.
A kórszobáknak minden ablaka három méter magasággal és 1 méter 20 czentiméter széleséggel az épületnek kelet felé néző oldalán van s minden kórszobában csak annyi ágy van elhelyezve, a mennyi köbtartalmához képest, az egyes betegek számára szükséges s szakszerüleg megállapitott tér és levegőmennyiségnek megfelel. Ezen körülmény aztán, valamint az ablakok nagysága által feltételezett világosság és a természetes szellőztethetés képessége már magában véve is eléggé biztositaná – a főként kórházaknál oly annyira fontos légcserét és azt, hogy a betegek megkapják a kellő mennyiségü tiszta friss levegőt, mégis – különösen ez utóbbi szempontból, tekintettel a nálunk nagyon hosszura nyuló télies időjárásra, minden kórszobának egy külön szellőztető készüléke van, mely a fütési rendszerrel úgy van kombinálva, hogy a szoba fütése csakis közvetlen a szabadból – külön e czélra a kórszobák falaiba beleépitett u. n. szellőztető csatornákon át jövő levegő felmelegitésével történhetik, ugy hogy a betegek télen által is, megkapják mindig a szükséges kellő fokon felmelegitett, de tiszta, friss levegőt.
Hirlapirói tisztünkhöz képest, szükségesnek tartottuk a fentebbiekben röviden megismertetni közönségünket megyénk uj kórházával. S midőn ezt megtettük, önkénytelenül is reá kell gondolnunk kórházunk egy másik, nagyjelentőségü ujabb előnyére is, melyet szintén csak modern épitése és berendezésének köszönhet. Az t. i., hogy ha a gümökóros betegségeknek a Koch-féle beoltások általi gyógyitása teljes sikerünek fog bebizonyulni, ez esetben a kormány, mint kijelentette, általánositani fogja e gyógymódot, s akkor a mi megyénk szegényebb gümökóros betegei is, kik jól tudjuk, annyian vannak minden faluban, könnyebben részesülhetnek e gyógymód áldásos hatásában. (B – r.)
[Csiki Lapok, II. évfolyam, 50. szám, Csik-Szereda, 1890. december 3.]
A vármegyei közkórház a felvétel jobb szélén látható emeletes épület
Az egykori vármegyei közkórház épületének leírása
Az 1888-1890 között felépített kórház az akkori megyei közigazgatási központnak számító Mikó-vár körüli téren kapott helyet. A főhomlokzat vonala a várbástyák sarkaihoz igazodik, utca felőli részén előparkkal (előkerttel).
A mintegy 45 méter hosszú épület háromtengelyes közép középrizalitján található a főbejárat félkörívesen kiképzett kétszárnyú ajtaja. A középrizalithoz csatlakozó jobb és bal oldali szárnyak négytengelyesek.
Magas ablakainak záródása szegmensíves. A földszinti ablakok végükön egyszerű konzol utánzatra helyezett négytagú könyöklőkre, az emeletiek pedig könyöklő párkányra támaszkodnak. A földszinti ablakok keret nélküliek, a záradék felett kváder osztással díszítve, az emeletieket füles kialakítású szalagkeret övezi, a záradék felett szintén kváder osztással.
A homlokzat tető alatti részét gazdagon képzett főpárkány zárja. Az emeletek között egyszerű övpárkány fut végig.
Az épületsarkak armírozottak.
Teteje vágott cseréppel fedett kontytető, melyet magas, vastag kémények és háromszögű szellőző ablakok törnek át.
A földszint falsíkja vonalazott, az emeleté sima.
Alapfala púpos kváderkövekből készült.
Az utóbbi években az amúgy szerény arhitektúra „gazdagítására” elektromos dobozokat és kábeleket szereltek a homlokzatra. A 2002-ben történt felújítás során, helyreállítás címén, az emelet bal sarkának szimmetriáját megbontva ablakot képeztek ki a földszinti ablakok tengelyei között, amely valahogy úgy fest, mintha egy embernek két szeme helyett egy volna, az orra helyén.
Hátsó homlokzatán toldások és átalakítások nyoma látszik, kiképzése a főhomlokzatéval azonos.
Az épület belső felosztása nem sokat változott az évek során, nagyjából megfelel az 1890-ben leírt állapotnak. Kőből faragott lépcsőfokai, a földszint hevederívekre támaszkodó boltozata valamint az emelet födémje ma is értéke az épületnek.
Az épület jelentőségét növeli a város és a vármegye fejlődésében játszott szerepe is.
[Mihály Zita: A volt megyei kórház – Csíkszeredai Panoráma, III. évfolyam, 3. szám, 2003. március]
Létrejön a járványkórház
1899-ben a kórház új épülete mellé (a kórháztelek déli részén) egy járványkórházat is építtetett a vármegye, mert a növekvő beteglétszámot már nem volt képes fogadni a főépület.
[Dr. Bachner István – Balog László – Málnási Levente (2008): Fejezetek a csíki egészségügy történetéből]
"A jelenlegi kórházban a betegek elhelyezése és ellátása az egészségügy és az orvosi tudomány mai állásának követelményeit már nem képes kielégíteni"
Az 1910-es évek elejére a növekedő város igényeit már nem tudta ellátni a kórház. Az eredetileg 71 ágyasra tervezett épületben naponta 110-128 betegnek kellett szállást adni. A betegek egy része a földön, a folyosókon feküdt, a kisebb termetűek kettesével feküdtek egy ágyban. Emellett naponta 2-5 beteget voltak kénytelenek elutasítani helyhiány miatt vagy félig ambuláns kezelésre engedni, hogy a helyük ürülhessen.
1913 júliusában Gyalókay Sándor főispán vezetésével egy népes küldöttség utazott Budapestre azzal a szándékkal, hogy költségvetési támogatást szerezzenek a régi épület bővítéséhez, esetleg egy új építéséhez.
1913 decemberében Sándor János belügyminiszter értesítette a vármegye közönségét, hogy nem járul hozzá a létező, teljesen alkalmatlan közkórház bővítéséhez, de elvben engedélyezi egy 170 ágyra berendezendő új közkórház felépítését vagy a törvényszéki épület déli oldala mellett levezető mellékút mentén elterülő nagy, beépítetlen vármegyei földbirtokon vagy a Mikó-utcában levő Szacsvay féle telek mellett fekvő vármegyei gyümölcsöskert helyén.
A kórházépítés a világháború kitörése miatt csak álom maradt, évtizedekig lekerült a napirendről.
[Csiki Lapok, XXV. évfolyam, 25. szám, Csikszereda, 1913. június 18.; XXV. évfolyam, 52. szám, 1913. december 24.]
A kórház épülete 2011-ben
A kórház épülete 2020-ban